Szabadidőm legjavát tudományos-fantasztikus regények olvasásával és e műfaj filmjeinek nézésével töltöm. Gyerekkorom óta a sci-fi nagy rajongója vagyok. Izgalmasnak találom, ahogy e művek alkotói megpróbálják felvázolni azt, hogy mi vár ránk a következő évtizedekben, évszázadokban, miközben a sorok között valójában jelen korunk társadalmáról fogalmaznak meg kritikákat. Az pedig, hogy nem ritkán sikerül megjósolniuk a jövőt is az különösen élvezetessé teszi ezeket az alkotásokat.
Közismert például, hogy Jules Verne a XIX. század második felében már leírta a tengeralattjárót, és két könyvet is szentelt a holdutazásnak. A Páncélba zárt szellem című 1995-ös japán animációs film pedig az internet korának hajnalán mesélt el egy olyan történetet, amelyben a virtuális valóság és a kiberbűnözés a mindennapok szerves része. Mindezt egy, a napokban látott televíziós riport juttatta eszembe, amely arról szólt, hogy a kínai Vuhan városából már mintegy száz önvezető robottaxi rója az utcákat. Ezekben a járművekben az utason kívül nem ül senki. Az utas számítógépen megadja úti célját és a taxi magától elviszi őt oda. A riportban az is elhangzott, hogy a szolgáltatást más kínai nagyvárosban is el kívánják indítani.
Korunk szédítő számítástechnikai fejlődésének köszönhetően egyre több olyan dolog készül, amelyet a tudományos-fantasztikus regényben, képregényben, filmen olvashattunk, láthattunk. Éppen ezért, ha nem is mindig, de olykor-olykor megéri elővenni egy-egy sci-fi regényt a polcról.
