Nemrégiben a keresztfiam hatodik születésnapját ünnepeltük. Volt ott minden, kérem szépen, lufik, légvár, csokinyalóka, torta, fánk, ajándékok halmaza, minden, amit csak el lehet képzelni. A több órán át tartó gyermekricsaj már-már természetessé vált a fülünknek, szinte szokatlan csendnek éreztük, amikor már csak mi, felnőttek maradtunk a nap végére. A készülődés, a teremdíszítés, a lufifújás, végezetül pedig a pakolás, takarítás akkora élmény volt az én kis hatévesem számára, hogy ettől csillogóbb szempárt még életemben nem láttam.
Ekkor belém hasított egy érzés, amely az én gyerekkori születésnapjaimat idézte fel bennem. A nap végén a fáradtságtól és a temérdek édességtől bódultan játszottunk a szoba egyik végében, míg a másikban a felnőttek beszélgettek, közben le nem vették rólunk a szemüket, a szájuk pedig akaratlanul is mosolyra húzódott...
Miközben ezek a gondolatok futottak át a fejemben, azon kaptam magam, hogy ott ülök a terem végében a felnőttekkel, és végtelenül nagy mosollyal csodálom, ahogy a keresztfiam már hatévessé cseperedett.
