Lemondtam a vonalas telefon-előfizetést. Nem volt más logikus lehetőség, hiszen másfél éve egyáltalán nem használtuk, viszont az alapcsomagot ennek ellenére fizetni kellett. Kicsit nehéz szívvel tettem ezt, hiszen emlékszem, hogy mekkora dolog volt, amikor a szüleim annak idején bevezettették. De mit tehetek, az idők változnak, s nem ragadhatunk a múltban. Szándékosan nem használtam a fejlődik kifejezést. Szigorúan műszaki értelemben valóban fejlődésről beszélhetünk, de sok esetben a technikai változások elembertelenedéssel járnak együtt.
Felutaztam Szabadkára, és szépen átadtam a kérelmet a szám deaktiválására, majd vártam, hogy felhívjanak, ahogy az ügyintéző hölgy ígérte. Hívás helyett egy sms-t kaptam a szolgáltatótól, amit sajnos nem tudtam értelmezni. Észszerűnek tartottam, hogy felhívom az ügyfélközpontot, és megkérdem, mire gondoltak, amikor elküldték az üzenetet? Végighallgattam az ügyfélközpont főmenüjét, de nem volt olyan opció, hogy operátort, magyarán élő embert kapcsoljanak. Kiválasztottam egy almenüt, s reméltem, hogy itt végre rálelek egy operátorra, de csak a szolgáltató által fontosnak vélt opciókat sorolta az automata, élő ember fiát nem tudtam elérni. Még egy kicsit bolyongtam a különböző menük és almenük rejtélyes világában, utána feladtam. Csak egy emberrel szerettem volna beszélni, aki elmondja, hogy mi a helyzet, de úgy tűnik, hogy ma ez túl nagy elvárás. Végül ismét felutaztam Szabadkára, és személyesen lezárattam a deaktiválást.
Nem vagyok a technikai fejlődés ellen. Számtalan új lehetőséget nyit meg előttünk, de közben azért ne feledkezzünk meg az emberről sem.
