Sokunkat lenyűgöz, mennyire sokféleképpen lehet emléket állítani legnagyobb költőinknek úgy, hogy közben egyetlen pillanatig se érezzük avíttaknak, idejétmúltaknak vagy erőltetetteknek az erre irányuló törekvéseket, hanem aktuálisaknak, élményszerűeknek és a mai kor elvárásaihoz igazodóknak éljük meg azokat, csak kapkodva a fejünket, hogy minél többnek részesei lehessünk közülük, minél többet elraktározhassunk magunkban belőlük.
A minap értesülhettünk arról, hogy a költő bicentenáriuma alkalmából újra elültethetjük Petőfi körtefáját, amelynél a hagyomány szerint a költő az utolsó estéjét töltötte 1849. július 30-án Székelykeresztúron, a Gyárfás-kúria kertjében, illetve amelyről az 1950-es években Kányádi Sándor Haldoklik az öreg tanú című versét írta, aminek kezdősorai rákerültek a végét járó csonkra is: „Haldoklik az öreg tanú / Petőfi vén körtefája / Azt beszélik, ő látta volt / verset írni utoljára."
A fa azonban, akárcsak a hagyomány, tovább él, sőt a róla újraszaporított oltványhoz most, a Petőfi-emlékév alkalmából minden olyan falu és közösség is hozzájuthat, amely csatlakozni szeretne a Magyar Kultúráért Alapítvány felhívásához, mi pedig joggal mélázhatunk el azon, vajon lehet-e szebb üzenete egy emlékévnek annál, hogy olvassunk verseket, ültessünk fákat és élvezzük kultúránk csodálatos gazdagságát?
