Nagy ütemben bontják az utcánkra merőlegesen néző házat, melynek ablakaiból eddig szép „belátás" nyílt az egész utcára. A benne lakó néni élt is a lehetőséggel, és a függöny mögötti láthatatlanságából kémlelte – sokszor naphosszat –, mi történik az egyébként nem éppen nyugodalmas utcánkban. Ez különösebben nem zavart senkit, hiszen a magányos néni – egy-két kellemetlenséget leszámítva –, lényegében nem ártott senkinek.
Ám decemberben örökre lehúzták házán a redőnyt, ő már csak az égből figyelheti, ki mikor indul munkára, hány vendég érkezik a szomszédhoz, ki az, aki az utcán szemetel vagy éppen hangoskodik. Félő azonban, hogy a néni után hamarosan a háza is végérvényesen eltűnik. A nem sokat teketóriázó új tulajdonos a tetőzetet már eltüntette, így mindinkább kirajzolódik mindaz, ami a ház mögött eddig „megbújt".
S hogy mi lenne az? A kilencvenes években menekültként érkező család üvegezéssel kezdett foglalkozni akkoriban vásárolt kis telkének hátsó szegletében. Az üzlet olyannyira fejlődött, hogy máig „felszippantottak" több szomszédos családi házat, és valóságos gyárat alakítottak ki. Most rajzolódik csak ki igazán a kétemeletnyi magasságú, impozáns munkacsarnok és a számos melléképület, pedig a néni háza teljesen még el sem tűnt.
A valamikor békés utcánk végérvényesen új jelleget ölt. Lakónegyed helyett ipari övezetre kezd hasonlítani.
