Vigyázz! – kiáltott az öcsém. Hirtelen balra rántottam a kormányt, így szerencsére nem rohantam az útszegély mellett kivilágítatlanul araszoló triciklibe. A kartonnal megrakott alkalmi jármű mögött szürke emberalak haladt az esős, nyálkás éjszakában, plakátmagányban. Azt hiszem, egyet gondolhattunk ő meg én: Megúsztam! Én a váratlan karambolt, ő meg gazdag rakományával a mai napot. Ez után lassabban hajtottam. A gyér világításban ismeretlennek tűntek az utcák, pedig korábban jól ismertem a stadion környékét. A Karađorđeról elnevezett park fáit és szobrait, ha kell, gondolatban ma is fel tudom idézni, pedig már több mint negyven éve nem járok az atlétikai klub edzéseire. Ennyi ideje nem szülővárosomban rovom a jelképessé vált köröket a pálya körül, és nem dédelgetem ifjúkori bajnoki álmaimat sem. Más a pálya, mások a szabályok. Az emberpróbáló téli erőnléti edzések, az esőben, sárban rótt kilométerek emléke mégis megmaradt. Idővel megszépült. Ott tanultam meg, hogy a versenynek nincsenek vesztesei, csak egyéni győztesei, hiszen mindenki csak önmagát győzheti le. Idővel, sokkal kiszámíthatatlanabb pályán, azt is megtanultam, hogy az a nemes vezérelv, hogy a futamon versenytársakkal indul az ember, nem pedig ellenségekkel, már nem érvényes. A politika, amely mindent átsző, az egyéni érdekérvényesítés, amely egyedüli szabályként uralkodik, már nem teszi lehetővé a sportszerűséget. Az igazság és méltányos emberi tartás a mai világban rossz fegyverzetnek mutatkozik. Aki így áll ki a hagyományos értékek mellett, aki a közösség érdekeit így szándékozik érvényesíteni, az könnyen egy esős, nyálkás éjszakában találhatja magát, egy kartonnal, szelektív hulladékkal megrakott, fázós tricikli mögött. – Tudod, ki volt ez? – kérdezte az öcsém, amikor már az egykori kalapgyár felé haladtunk – A barátunk, aki szakszervezeti bizalmiként és egyik magyar párt agilis önkénteseként becsületes akart maradni.
