Egeret hoz hol az egyik, hol a másik macskám. Elégedetten nyugtázom, mert ez a természet adta dolguk, nem szépségversenyre járni és paplanos ágyban aludni. Aztán kölyök vakonddal érkeznek a kertből. Kifejezni nem merem az örömömet, mert embertelennek tartanának az állat- és természetvédők. De mennyivel is nemesebb állat a vakond az egérnél? Ja, hogy hasznosabb! Mondja az, aki nem küzd folyamatosan a vakondtúrásokkal. Ilyen alapon aligha lenne szabad rangsorolni az állatok iránti humanizmust.
Aztán a macskáim megjelennek feketerigóval a szájukban, más alkalommal harkállyal. Most már tehetetlen tanácstalansággal állok előttük. Milyen esetben vagyok én állatbarát? A madarak védelme érdekében meg kell szabadulnom a macskáktól? Mert ők semmittevő károkozók, miközben költök rájuk, megvásárolva a dorombolásukat. A madarak viszont semmibe sem kerülnek, és a férgeket is irtják, sőt ingyen énekelnek. Nem őket kellene óvnom? De miként?
Elcsodálkozom azokon, akik azt állítják magukról, hogy ők állatbarátok. Könnyen lehetnek, ha csak a saját kutyájukat vagy macskájukat imádják, azért, mert az övék. Mert birtokolhatják őket, mert „olyan kedvesek”.
És kinek jutna eszébe, hogy a madarak gazdátlanok.
