Aki szeret főzni, az szeret adni, méghozzá nem mást mint szeretetet. Ez a gondolat mindig a fejemben motoszkált, hiszen évtizedekig figyeltem, ahogy megboldogult édesanyám olykor reggel hat órától sürgött-forgott vasárnaponként a konyhában, hogy délben olyan terülj-terülj asztalka fogadja a családját, amely tényleg ünneppé varázsolta a napot. A gondolat egy budapesti interjúzásom alkalmával Taki barátom által öltött kristályformát (és még sok más is), mintegy megerősítve hitemet.
A főzés megmutatja az ember másokhoz és önmagához való viszonyulását. Mondhatnám: mutasd meg a konyhádat, és megmondom, ki vagy. Aki csak összedobálja a tányérba valót, az ugyanúgy nem becsüli meg önmagát, mint a másikat. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzásnak tűnik, de ételt és italt adni ugyanolyan transzcendens, mint életet adni. Hiszen nem elég világra hozni valakit, azt életben is kell tartani. Ha pedig enni és inni adok valakinek, saját magamtól vonom meg azt, sőt, valamiféleképp saját magamat adom ilyenkor.
Főzni ezért idegennek, vendégnek, családtagnak, társnak csak úgy szeretek, mint önmagamnak: tisztelettel, megbecsüléssel, odafigyelve, csak a legjobbat adva és munkát befektetve. Ez pedig nem más mint a szeretet.
