Fél évszázadnál régebben történt, hogy az utca gyerekei korán leszálló őszi estén tököt mentek lopni az utcavégi kukoricásba. Kivájtuk a belét, szem és száj gyanánt nyílásokat véstünk rajta, valamiképp gyertyához is hozzájutottunk, s megszületett a tökvicsori. Meglehet, hogy akkoriban még hittünk valamiféle szellemekben (vajon milyenek lehetnek?), ám nem olyan mértékben, hogy ijesztgettük volna őket. Sokkal inkább – eléggé el nem ítélhető módon – mi gyártottunk vicsorgó szellemet az arra járók riogatására. A kukoricás sötétjében meglapulva figyeltük – utcai világítás még nem lévén –, amint megtorpannak a járókelők, a hangosabbak suttogóra váltották beszédüket, majd szaporább léptekkel haladtak tovább. Meglepetésünkre senki sem adott egy gyertyaoltó pofont a karó végén vicsorító tökfejnek.
Miközben kinőttünk a gyerekkorból, magunk mögött hagytuk ilyesféle viccelődéseinket, nem gondolván, hogy felfedeztük a majdani felnőttek halloweenes kellékét. Mostanában erre a micsodára azt mondják: ünnep. A töké? A szellemeké? Vagy a későn érő gyerekeké? Esetleg a tökfarmereké? Lehet, persze, az is, hogy a kelták atavizmussal vert leszármazottai vagyunk. Hacsak már megint nem bóvlit importáltunk, hogy elriasszon önnön hagyományainktól.
