Régóta foglalkoztat, hogy ugyan miért is ír az ember, s miért olvas. Jó, az utóbbira van több magyarázatom is: tájékozódni, tanulni, szórakozni kíván, vagy például a vonaton nincsen kedve órákon át útitársa arcába bámulni, esetleg annak fecsegését hallgatni. Az olvasás kizárja a külvilágot, bár amióta megtanultunk némán olvasni. De miért írunk? Ezt még másfél tucat önálló kötettel a hátam mögött se tudnám elmagyarázni.
Az írás magányos tevékenység, persze vannak remek szerzőpárosok, Ilf és Petrov például, vagy az újabbak között Lincoln Child és Douglas Preston. Szintén csak például. Ellenben gyakoribb a magányos író. Az írás ugyanis autotelikus tevékenység, olyan valami, amit érdek nélkül, önmagáért teszünk, nem bármiféle haszonszerzés érdekében, hanem mert örömünket leljük benne. Egyfajta flow-élmény, elmélyült összpontosítás, feltöltődés energiákkal, alámerülés a munkában, és örömforrás. Errefelé az írás nem is fenyeget vagyonosodással, tehát nem esik kísértésbe az ember.
Akkor mégis miért ír annyi mindenki, köztük magam is? Azt hiszem, egy zombori írónő szövegében rátaláltam az egyik lehetséges válaszra: a történetalkotás révén „egy kis változást hoztam létre a dolgokban” – írja az elbeszélő. Ez pedig nem egyéb, mint a történetvilág fölötti hatalom kéje, a teremtés csábítása.
