A Citius, altius, fortius! mindennapjaink jelszava lett. Ezt kérik munkáltatóink, és mi nap mint nap teljesítünk. Pedig a rohanás, nem haladás, csupán versengés az egyre elérhetetlenebb célokért. Ámítás, hogy világunk napról napra fejlődik. Az viszont vitathatatlan, hogy változik. A modern kori olimpia jelszava a mérhető világra alkalmazható, a versengésre, de az ember nemcsak véges anyagból van, az ember lelke nem versenyló. Sőt, lényege nem szorítható jelszavakba. Az ember lelke inkább hasonlítható a zenéhez, amelynek definíciójával sokan próbálkoztak már, de kielégítő válaszra nemigen jutottak. Leírhatatlansága abból ered, hogy lényegét nemcsak az jelenti, amit hallunk, illetve nem hallunk, hanem az is, amit csak érzünk, sejtünk, és az is, amiről semmit sem tudunk. A zene hatása kiszámíthatatlan. Ezért gondolták a régi kínaiak, hogy zenével nem foglalkozhat bárki. Szerintük a zene varázserejének titkát csak a kiválasztottak ismerhetik meg, azok, akik erkölcsi felelősséggel nyúlnak majd ehhez az isteni ajándékhoz, amelynek hatása akkor sem szűnik meg, amikor a zene első hallásra megszűnik, és akkor sem, amikor a mester eltávozik közülünk. Ma, az eltávozott Kocsis Zoltán zongorajátéka cseng a fülünkben. Ő is kiválasztott volt.
