„Még hogy ebben az országban nincs munka?! Na, aki ilyet mond, az nincs magánál! Van ám itt munka, de bizony, hogy van! Itt is keresnek eladót, amott is munkaerő kell a péknél... Nem tagadom, nem vagyok agyonfizetve: becsülettel ledolgozom a napi nyolc, néha tíz órát, és 18-19 ezer dinárt kapok, de az pont 18-19 ezerrel több, mint a nulla” – mondja nekem az ismeretlen ismerős, aki jó ideje dolgozik már eladóként: ha a matematikai egyenletet nézzük, ő a konstans, az állandó, a másik váltásban dolgozók pedig a változók, mivel folyamatosan cserélődnek. Hallgatom, és megemelem előtte a nem létező kalapon, hiszen látom rajta, nem csügged, nem bosszankodik, nem sajnáltatja magát: teszi a dolgát. Én is nála vásárolok, s amikor elköszönök tőle, mindig eszembe jutnak a hivatalos statisztikák, melyek szerint Szerbiában a februári átlagbér 42 749 dinár volt, a márciusi minimálbér pedig 21 296 dinár. A statisztikák és a politikusok szerint jól élünk, gond egy szál se, pedig ők is tudják, mi is tudjuk: hazudnak a gyöngybetűk a hófehér papíron...
