Szeretek az autóbuszból nézelődni. Ezt teszem akkor is, amikor Becskerekről Szabadkára utazva Észak-Bánát falvain robog át a busz.
Megfigyelem az ablak mellett elsuhanó fákat, a végeláthatatlan legelőket, a házak homlokzatát, belesek a tágas parasztudvarokba, mintha a legutóbbi találkozásunk óta történt változásokat keresném mindenben.
A szegénység szinte tapintható.
A házak többségét kikezdte az idő vasfoga, az utcák kihaltak, alig látni embert, ha imitt-amott mégis, többnyire idősek kerülnek elénk. Azok is, akik itt felszállnak a buszra, zömében nyugdíjas korúak.
Őket is megfigyelem.
Mert nemcsak az autóbuszból, hanem az autóbuszban is szeretek nézelődni. Megnézem magamnak az utasok arcát és tekintetét, megfigyelem öltözéküket – és batyujukat, amit magukkal cipelnek.
Olykor kifülelem beszélgetésüket.
– Hallotta? Azt beszélik, felújítják a vasutat erre felénk – mondta magyarul egy középkorú hölgy a mellette ülő bácsinak a busszal párhuzamosan elnyúló sínpárokat nézve.
– Igen? Az jó… De kinek?!
