Azt mondják, hogy nem csupán az embernek lehet tartós szerencsétlensége, hanem egy egész népnek is. Azokban az országokban, amelyekben jólét van és mentesek az ellenségeskedéstől, könnyen az egyén válhat önmaga sanyargatójává, amikor elmerül saját gondjaiban és tunyaságában. Minél kényelmesebb az élet, annál kisebb bajokon aggódik egyre nagyobb mértékben az ember. Ilyenkor hajlamos elfelejteni a múltat és a többi ember gondját, helyette saját nyavalyáit tekinti hatalmasnak. Ám a létért folyó, a betevő kenyérért és a puszta megélhetésért való harcban is eltunyul az ember, elveszti realitásérzékét, és jólétbe tunyult emberekhez hasonlóan ugyanúgy a legkisebb bajokból csinál óriási problémát. Aggódni mindig van min, ha az ember nem okoz magának bajt, csinál más. Sok ember olyan, mint a keselyű, nap mint nap megpróbálja elnyomni a másikat, elvenni más szájából a falatot, gyomorba könyökölni és közben erkölcsről prédikálni. A rosszakarók ellen az ember csupán a szellemével harcolhat, hiszen az akaraterővel való küzdelem kimeríthetetlen kincsestára a szabad embernek. A lőfegyver besül, a kard elkopik, a páncél megrepedezik, a sziklafal ledől, a csont eltörhet, a nép feladhatja magát, a titoktartás megszeghető, és még a szót is betilthatják, de a gondolat feltartóztathatatlan. Mert a hatalomnál erősebb a szó, a gondolat leigázza a pusztán materiális világot, a művészet legyűri a zsarnokságot. Nem, sem a embernek, sem egy népnek nem lehet tartós szerencsétlensége. Lehet lusta, tunya, rosszakaró, de tartósan szerencsétlen nem.
