A vadgesztenye gyertyái alatt hálóval fogta. Összezárt tenyerével az édesanyjához vitte óvatosan, hogy csillogó hímpora ne kopjon le a szárnyairól, neki akarta adni.
– Tudod mit, ne is add nekem, hátha elrepülne, hozd csak magaddal, és szorítsd össze a tenyered, szerencsét hozhat, keresünk neki megfelelő helyet!
A sarokban álló, oroszlánlábú falióra lett a lepke otthona. Belülről bordó bársonnyal volt kibélelve, ennél kényelmesebb és arisztokratikusabb helyet el sem lehetett volna képzelni. Hasonló mélyvörös színe volt a pillangónak is, két szárnyát jókora sötét folt díszítette, az a koromfeketeség valósággal fénylett rajta, ha rátévedtek a napsugarak. Odabent megkezdte magányos életét, eleinte tiltakozott ellene: gyakran verdesett a számlap előtt a kerek kristályüvegen, amely olyan volt, mint az idő kirakata, az arany római számok mérték körben a létezést, lépésről lépésre körben a kifáradást, és ha csüggedten a mutatóra szállt, hosszan mozdulatlan maradt.
Arra kellett rájönnöm, hogy talán a végét járja, hiszen közben napok múltak el, odamentem anyámhoz, és megkérdeztem tőle, hogyan lehetne ez a pillangó halhatatlan.
– Csak úgy, ha megállna az idő.
