Önimádatunk lépten-nyomon tetten érhető. Félő, hogy valójában e határtalan nárcizmusunk okozza majd vesztünket is, hisz azt képzeljük, hogy a Homo sapiens mindenható, folyományaként abban a tévhitben élünk, hogy bolygónk jövője is csak mitőlünk függ.
Noha tengernyi adat támasztja alá, hogy Földünk 4,54 milliárd éves története során sok egyéb mellett legalább öt kataklizmán, továbbá rengeteg klímaváltozáson ment keresztül (egykoron a mai Északi- és Déli-sarkon trópusi erdők voltak), a jelenlegi globális felmelegedésért szinte kizárólag magunkat okoljuk, s ennek elkerülése végett igyekeznénk környezettudatosabbá lenni.
Mi tagadás, fajunk szaporasága és környezetkárosító hatása valóban nem söpörhető szőnyeg alá, hisz elértük a 8 milliárdot, és évente 83 millióval (egy Németországnyival) vagyunk többen, ám azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy földtörténeti szempontból ezen a sárgolyón mi csak az utolsó néhány másodpercben jelentünk meg, Földünk a múltban nálunknál komolyabb bajokkal is megbirkózott.
Érthető persze, hogy – akár magunk okoztuk, akár nem – a következő kataklizmát – bármilyen legyen is – szeretnének túlélni. Elvileg egy bolygógyilkos aszteroida-becsapódást is el tudunk már hárítani, olyat, amilyen 66 millió évvel ezelőtt a hüllők alkonyát jelentette.
Bár roppant büszkék vagyunk technológiai fejlettségünkre, erősen kétlem, addig ugyanis amíg nem találunk hatékony megoldást pl. arra, hogy a nyári hőség vagy a téli zimankó valamiképpen elraktározható, és szükség esetén „hasznosítható" lehessen, büszke fajunkat reménytelenül fejletlennek tartom.
Egyébként is – szoktam élcelődni ismerősökkel, amikor új telefonra váltanak – amíg ez az okosnak mondott kütyü nem tud önállóan kávét főzni, addig... van még mit fejleszteni.
