A fákat szerintem mindenki szereti. A vén olajfákat éppúgy, mint a kertben a körtefát, de csodálhatjuk a gesztenyefákat is, amikor menyasszonyi csokrokként tartják pompás virágaikat, és lehet valakinek a kedvenc fája a szomorúfűz akár, rendezett ágaival, kivételes koronájával.
Az én kedvencem a szilva- meg a diófa. Most, hogy ideje van a szilvának és nemsokára a diószüret is eljön, eszembe jutott, miért zártam én a szívembe éppen ezt a két, egyáltalán nem különleges fát. Talán azért, mert az a világ, amelyben ezeknek a fáknak még nagy jelentőségük volt, már eltűnt, s nekem valahol ezek is a szülőfalumat jelentik.
A mi falunkban az utcán nem tuják meg fenyőfák sorakoztak a gödrök szélén, a járda mellett, hanem szilva- meg diófákat ültettek a gondos gazdák. Iskolába menet letéptünk egy-két szilvaszemet és ezért soha senki nem szólt semmit. Ezt szabad volt. Én akkor szerettem a szilvát, amikor még nem egészen érett meg. Kemény volt és savanyú.
A diót is felszedtük az utcán. Roppant a cipőnk alatt és máris ettük. S persze, a diófa hűvösében vasárnaponként ott ültek a kártyaasztal körül a férfiak. Egy-egy pohár bor mellett múlatták az időt.
A békességet, az élet bőségét és szépségét jelentik ezek a fák, annak , aki éppen őket szereti.
Nekem is.
