Szerbiában – könnyen meglehet, másutt is – külön művészet az, hogy az ember elkerülje a várakozást mindennapi ügyes-bajos dolgai intézése közben. Ha valamilyen dokumentumot kell beszereznünk, ha vásárolni, ha egészségházba megyünk, bankügyeket kell intéznünk, szinte biztosra vehető, hogy időt veszítünk a sorban állással, jobb esetben ülve várjuk a sorszámunk megjelenését a képernyőn.
Nincs ez másként akkor sem, amikor utazunk. S most már úgy tűnik, teljesen mindegy, észak vagy dél felé indulunk, mindenképpen el fog hangozni a gépkocsiban az a mindennapi életünkről sokat elmondó mondat: vajon melyik a jó sor?
Az idén nyáron, görögországi beutazásra várva, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a miénkkel párhuzamosan kialakult a határon egy teljesen új sor. Ilyenkor soha nem tudni, miért indult el pár kocsi hirtelen: megnyitottak-e egy új kaput, esetleg csak azt hitte valaki, hogy ez történt, mivel a piros x-ek továbbra is ott díszelegtek minden egyéb átjáró felett.
Ilyenkor az izgalom a kocsiban a tetőfokára hág: átmenni vagy maradni? Mire átmegyünk, már az a sor is megtelik. Egyáltalán van ott sor?
Nos, mi maradunk – állapodott meg a társaság. Szerencsére. Csaknem tíz perc után ugyanis jött egy görög határőr és szépen visszaparancsolta az összes új sorba állt gépkocsit a korábbiak végére. Nagy kő esett le a szívünkről: ha átállunk oda, nyilván még két óra várakozást szerzünk magunknak. Az ügyeskedők meg beletörődtek a sorukba, s a korai öröm után visszavonultak a kígyózó sor végére. Nem jött be az akció.
