Bontják a vasutat. Munkások jöttek, hoztak egy csomó munkagépet, és Szerbiát meghazudtoló tempóban nekiláttak a vasúti sínek felszedésének. A falubelieket ez nagyon megviseli. A vasút mindig is itt haladt el a falu mellett, és a magas vasúti töltés megvédte a települést a kaszáló felől fújó szelektől. Lebontották a fekete hidat, amely lesodorta a második világháborúból hazatartó katonákat a vonat tetejéről. Igaz, a híd helyet már új áll, amit most bontanak, de az emlékezeten ez nem változtat. Eltűnik a folyócska feletti vasúti híd is, amely a töltés alatt húzódott. Anyukám mesélte, hogy ott tanultak meg úszni gyerekkorukban. Az én gyerekkoromban a folyócska már szennycsatorna volt, ami szomszéd város szennyvizét vezette le. Az emlékezésekben viszont a hidat kultikus helynek nevezik, függetlenül attól, hogy hosszú évtizedek óta senki nem járt már oda. És lebontják a nagy hidat is, ami a vasúti sínek felett ível át, a falut és a szomszéd várost összekötő úton. Már rég le kellett volna bontani, mert olyan rossz állapotban van. Vasprofilokkal támasztották alá, hogy ne szakadjon le az áthaladó járművek súlya alatt. Eltűnik ez is.
Az emlékezés szépséges ködbe burkolja a most eltűnő építményeket, és nagyon kevesen hisznek benne, hogy valami szebb kerül a helyükre. Gyorsvasút, viadukt, új fekete és nagy híd, de ezek még nem képviselnek semmilyen értéket. Kell néhány évtized, hogy szépségükről nosztalgiával átitatott történetek keringjenek a falu köztudatában. A születés pillanatában még kevesen látják, hogy minden újhoz valami régi halála kell.
