Szeretek kinézni a konyhaablakon, mert a diófánkat látom, és alatta, körülötte vagy rajta csüngve a gyerekeimet. Ha kint vannak, szinte mindig a fa körül játszanak. Fiatal még, tízéves sincs, de máris központi szerepet tölt be az udvarunkban. Mintha mágnesként vonzaná magához a gyerekeket. Hinta is lóg rajta, kötél is, amin lehet csimpaszkodni, és valahogy az ágait is úgy növesztette, hogy könnyű legyen rá felmászni. Szinte megköveteli, hogy minden körülötte történjen. A szomszéd gyerekek is sokszor az udvarunkba sereglenek, és megtörténik, hogy egyszerre öten lógnak rajta. A merészebbje már egészen magasra mászik, ott keresnek egy kényelmes ágat, akik bátortalanabbak, a legalsó ágakat választják. Korábban rájuk szóltam, hogy egyszerre csak ketten másszanak rá, ne legyen olyan nagy a tumultus, de látom, hogy ezt én nem tudom kordában tartani. Ők már egészen szépen figyelnek egymásra és ügyesen kapaszkodnak. Erősödik a karjuk, a lábuk és közben ölelik a fát. Sokszor eszembe jut ilyenkor a gimnáziumi biológia-tanárnőm, aki sokszor elvezetett bennünket a parkba, hogy ölelgessük a fákat. Azt mondta, a fa energiával tölt fel bennünket, csak öleljük szorosan.
A gyerekek anélkül is érzik ezeket a jó energiákat, hogy valaki mondta volna nekik.
