A város szélén volt egy házsor. Ott a házaknak nem nyílt utcára a kapujuk, hiszen nem volt utca, de még kapu se. Az ajtóból messzire el lehetett látni, szép időben egészen Felsőhegyig. Kicsi, füstös házak sorakoztak egymás mellett; egy tető alatt három-négy szoba-konyhás lakás. Több család élt ott; cselédek, napszámosok, muzsikus cigányok laktak ezekben a házakban. A Gödrökben – így nevezték a városnak azt a részét – sok volt a gyerek.
A két ötéves-forma fiúcska, Antika és Gyurka, sülve-főve együtt volt. Járták a földeket, hogy összegyűjtsék a hátra maradt termést: elszórt krumplit, hagymát, káposztát, kukoricát... Mindig mindent megosztottak egymással. Ha az egyiküknek jutott zsíros kenyér, biztosan kettétörte, és adott a másiknak. Ha a másiknak süvegcukrot hozott a zsidó kereskedőnél cselédeskedő apja, azt is közösen nyalogatták el.
Egy fagyos téli estén a kinti hideg csöndet csak az egyik jégvirágos ablak mögül kiszűrődő halk hegedűszó törte meg. Antika állt a konyhában, és az ajtó felé nézett meredten. A következő pillanatban már disznóölő késsel a kezében rohant ki a januári estébe. Pöndölben, mezítláb.
– Megöjöm a Gyujkát! Megöjöm! – süvített a sötétségbe a kisfiú kiáltása.
Csönd lett egy pillanatra, majd minden ment tovább a maga megszokott ritmusában...
Antika már ötévesen elköltözött a mennyországba, és Gyurka is elköltözött arról a vidékről; jó hírű zenész lett, aki később a düsseldorfi Csikóshoz címzett vendéglőben is muzsikált.
Soha senki nem tudta meg, mi történt a két kisfiú között. Csak ez a mese maradt fenn kettejük igaz barátságáról.
