A pókember, a kalóz, a szellem és a társai nem ragadták meg a fantáziáját. Pedig a legegyszerűbb az lett volna, ha elugrunk délután a nyolcéves fiammal a legközelebbi kínai üzletbe, és megvesszük a bohócjelmezt vagy a csontvázas pizsamát. A tavaly lázasan készített Willy Wonka-kosztüm idén már nem felelt meg a kívánalmaknak. Így több délutánt is azzal töltöttünk, hogy az interneten vizsgálgattuk a jelmezötleteket.
Végül, több lehetőséget is lerajzolva, már szinte sírásig feszült idegekkel, a táblagépen mutatta végső választását: egy fekete, dobozokból összeállított, lila szemű, vészjósló szörnyet... Bele sem mertem gondolni, vajon mennyi idő lesz az óriás megalkotása. Nem tudtam, kit/mit rejt a figura. Aggódva bólogattam a munkafolyamat hallatán, és úgy tűnt, egy teljesen újszerű szörnyszülött összetákolása veszi kezdetét.
Másnap az iskolaudvarban a másfél méteres kartonszörnnyel a kezemben ámulva vettem tudomásul, hogy az elő osztályosoktól kezdve a nyolcadikosokig minden diák felcsillanó szemmel néz felénk: Nézd, egy Ender Dragon!
A számítógépes játékok világa számomra teljesen idegen. A gyerekek pedig manapság ebben mozognak, és ez mozgatja meg őket. Ezáltal teremtenek kapcsolatot a maguk módján. Még akkor is, ha mi ezt nem tudjuk megérteni, vagy nem akarjuk elfogadni.
