Mint egy elhagyatott üzemcsarnokban, nehezen ébred, délben is másnapos a fény. A nyári konyhából kocsonyát hozok fel, az udvarból tűzifát. Menyhárt, Boldizsár. Egy ágra süt, befelé fordul a nap. Mi is. Teszünk, veszünk, és nemsokára lámpát gyújtunk. Alkonyat előtt félhomály szitál. E téli képet, bár emlékekből raktam, rajzolhatnám tovább, mégsem teszem. Másról írok.
Titkok szolgálója. Csupán a címet jegyeztem meg, nem hagy nyugton. Biztos van, aki a titkokat szolgálja, és van, aki a titoktartókat. A titokszolgát nemes lelkűnek ítélem. Ő a titkok csodáját erősíti, gondolom én, annak szolgája. Olyan alázatos, mint a szenteltvíz, és olyan méltóságteljes, mint a tömjénfüst. Felszáll, és magasra emeli azt, ami meg nem fogható, ami el nem vihető, ami el nem mondható, nem örökölhető, ami nem önmagának, de mindig másoknak van. A titkot, ami uzsorára nem váltható, de könnyen eltékozolható. Ismerek egy embert, a Titkok szolgálója. Semmi különöset nem tesz. Ha feléje fordulsz, a szeme teli van csendes fénnyel. Elvégzi, amit rábíznak. Néha csak melléd áll. Észre sem veszed. Van. Misézik és szeret. Ez a dolga, ez a titka. Ember. Titkok szolgálója. Ismerek egy embert, szerzetes, Lajos a neve, mint a pásztornak, akit a faluban mindenki szeret.
A titoktartókról is írni kellene, de nincs hozzá kedvem. A titoktartó ugyanis, nem lehet jó ember, ő a helyet szolgálja nem a titkot, ő csak helytartó, és így, bizonyára könnyelműen ítélkezik, a Titkok szolgálója fölött.
Másnapos a fény és talán én is az vagyok még.
