Az 1998-as labdarúgó-világbajnokság volt az első nagyszabású sportesemény az életemben, amit rendszeresen és tudatosan követtem. Tízéves voltam, apu hazahozott egy papírlapot, amire ki voltak nyomtatva a csoportok, és vezetni lehetett rajta az eredményeket, az egész torna alakulását. A szó szoros értelmében gyermeki izgatottsággal estem neki a feladatnak, követtem a jugoszlávokat, na meg az összes többi országot, amelyeket ismertem már az atlaszból, és nagyon érdekesnek találtam, hogy most eldöntik egymás között, melyikük a jobb. Próbáltam a lehető legtöbb meccset megnézni: máig emlékszem, hol és kivel láttam, és több eredményt, pillanatot, érzést tudok felidézni, mint a legutóbbi, 2018-as tornáról. Különös, bizonyos történések kapcsán mennyire mély nyomot hagynak bennünk életünk emlékei. Nekem ezzel kezdődött a sportok iránti, máig tartó szenvedélyem. Apunak minden este beszámoltam az aznapi meccsekről, ő ugyanis munkába járt, így csak én engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy egész nap a tévé előtt üljek. Egyre többféle sportesemény kezdett el érdekelni, de már akkoriban motoszkáltak a fejemben olyan gondolatok, hogy előbb-utóbb nem lesz ez így jó, hiszen mégis hogyan követhetném majd ugyanilyen odaadással a foci-vb-t, amikor felnövök és nekem is dolgozni kell menni!? Bár távolinak tűnt, tartottam ettől a sötét jövőképtől.
Huszonnégy évvel ezelőtti önmagamnak nagy kő esett volna le a szívéről, ha már akkor tudja, milyen szerencsés helyzetben lesz felnőttkora labdarúgó-világbajnokságain, hiszen sportújságíróként nemhogy megengedheti magának, hanem egyenesen munkaköri kötelessége lesz megnézni a mérkőzéseket, ráadásul maga is részt vesz egy olyan poszter készítésében, amelyen az eredményeket lehet vezetni, és amely talán újabb tízévesek számára adja majd meg az első szikrát a sportok szeretetéhez.
