Megkezdődött a labdarúgó-világbajnokság, s ez azt jeleni, hogy a tévé idehaza meghatározott időszakokra teljesen kisajátítódik. Az előbb megtudtam, hogy már pár nap múlva naponta négy meccs lesz, abból egy biztos fő műsoridőben, vagyis este nyolckor fog kezdődni, úgyhogy néhány hétre mi, akik nem rajongunk a futballért, elköszönhetünk a készüléktől. Persze lehetne több tévénk is itthon, akkor nem kellene osztozkodni rajta, de azt meg hülyeségnek tartom, elég belőle egy is. Visszajön az a régi érzés, amikor gyerekkorunkban ugyancsak egy tévé volt idehaza, és mivel a tata vérbeli futballista és nagy focirajongó volt, ha meccset közvetítettek, nem volt alternatíva, az egész családnak azt kellett nézni. Harminc-negyven évvel ezelőtt nagy eseménynek számított, ha a televízió focit közvetített, így szó sem lehetett arról, hogy a tata lemaradjon róla. Mi meg ott ültünk mellette, mintha muszáj lett volna, sőt a mama is végignézte, meg apukám és anyukám is. Mindenkinek volt saját fotelje, és abból bámulta a tévét. A tata rettenetesen tudott bosszankodni azon, ha nem mentek jól a dolgok, ha a magyarok nem jól játszottak. Meccsnézés közben egy-egy fontosabb pillanatnál a lába is mozgott, szinte cselezett, mint valamikor a pályán. Szinte együtt rúgta a labdát a csatárral, és ha mellé ment, nagyon mérges volt. Nem szerettem a focit nézni, de jó volt együtt lenni, valószínűleg a többiek is azért ültek a tévé előtt.
