Sokszor eszembe jut, hogy egy növény levelének erezete, tenyerünk bőrének hálózata és egy folyó vízgyűjtő területe között voltaképpen semmi különbség nincs. Ahogyan nincs különbség egy fa évgyűrűi, az emberi szem írisze és a tóba hulló rovar keltette, leheletfinom hullámok között, vagy ahogyan nincs különbség a mikroszkóp alatt nyüzsgő organizmusok, egy nagyváros panorámája és a csillagos égbolt között sem.
Cselekvéseinkben is ugyanilyen mintázatokat ismerhetünk fel. Ha letakarom egyik szemem, és megnyomom a másiknak a belső oldalát, mintha ki szeretném bökni, felvillan egy fekete pont látómezőm felső sarkában. Olyan érzetet kelt, mint a mozifilmek felvillanó, apró pöttyei. Szinte hallani a vetítőgép kattogását. Hányan nézték és látták már ugyanezeket a kockákat, ugyanilyen gondolatokkal és érzésekkel kísérve? A képlékeny pillanatnak lehet bármennyire is egyedi vonása?
Szabad akaratunk fogságában semmi mást nem tehetünk, csak ami képzeletünk határán innen található. A túloldal lényegénél fogva ismeretlen, a szabadság az ismert lehetőségek összessége, ezért illuzórikus. A világ végén egy fa alatt ülő, elmélkedő mesternél többre és kevesebbre senki sem viheti. Ő már tudja, hogy a végtelen egyetlen pontja ugyanúgy végtelen pontra osztható.
