Délelőtt szokásosan elsétáltam a limáni piacig, vettem savanyú káposztát, levesbe való zöldséget, és útba ejtettem a hentest is, mert a lányom hiányolta a svarglit, ezt a „disznóságot" pedig itt készítik a legjobban a környéken. Körutam végén benéztem a pékhez is, ahol az ismerős eladónő kikerekedett szemekkel, kipirulva hadakozott egy felügyelővel. Az illető a városi felügyelőségtől jött ellenőrizni, hogyan működik a pékség, és nagyon szemtelenül, fennhéjázóan beszélt az eladónővel. Éppenséggel az én kenyerem árát ütötte volna be a kasszába, mikor alpárian rákiabált a pufajkásokra hasonlító felügyelőnő: Mit ütöget be ott maga a kasszába?! Hadd lássam csak! És miért nem ad számlát?!
Ekkor komolyabbra fordult a szócsata, az eladónő odafordult a „pufajkáshoz" és megkérdezte tőle, hogyan adjon számlát, ha be sem ütötte az árat, miért nem tud normálisan beszélni, mi a problémája... stb. Ott üvöltöztek egymással, a vásárlók kígyózó sora pedig egyre hosszabbodott. Szerencsére én még elkaptam a kenyeremet, de a „pufajkás" utána lezárta a kasszát, és szétoszlatta a várakozó embereket. Másnap újra rendesen működött a pékség, az eladónővel pedig megdumáltuk az előző napi incidenst, ami így utólag egész mókásnak tűnt.
