Hangos veszekedés, szitkozódás a belgrádi repülőtér határrendészeti bódéja előtt: Felfoghatatlan! Kib*szott ország! Csupán egyetlen egy napot voltam börtönben gyorshajtás miatt, értse már meg! – sziszegte a 25 év körüli, szutykos tornacipőben pattogó, tudálékos, brit fiatalember az üveg mögött ülő rendőrhölgynek, miután az lepecsételetlenül visszanyújtotta neki az útlevelét.
Bármennyire is habzott, az aznapi, londoni járatra nem került fel. És nem hagyhatja el az országot mindaddig, amíg nem fizeti ki a legitim, szerb bíróság által kiszabott büntetését. Mert országunk többé nem a Nyugat jómódú fiataljainak hancúrozótere, nem szedett-vedett cowboybanda, amelynek rendőrei, felügyelői és bírái mind-mind megvesztegethetők, és ahol a törvényt mindenki saját zsebe mélységének függvényében értelmezheti.
Most már mi is Európa vagyunk, szigorú szabályokkal – legalábbis ezt üzente a rendőrhölgy szúrós tekintete a vendégnek. Mi, akik nem hancúrozni, hanem
csak élni szeretnénk itt, jól tudjuk, hogy repressziós, renddiktáló gépezetünk füstje sokkal-sokkal nagyobb, mint a lángja, és hogy általában csak az süti meg magát, aki a becsületes utat választja.
