A szomszédom mesélte, alighogy kitűzte a hirdetőtáblára, hogy van még eladó némi kukoricája, olyan gyorsan túladott rajta, mintha ingyen kínálta volna. Pedig ilyen jó ára még sohasem volt. Többnyire szegény emberek vették meg, akik otthon egy pár sertést nevelnek. Valamikor egy-, esetleg kétzsáknyit vásároltak, és amikor elfogyott, újra jöttek. Most pedig mázsaszámra vitték. Szeretnék bebiztosítani magukat disznótorig, mondják.
– Akkor szép pénz állt a házhoz! – hirtelenjében ennyit tudtam hozzátenni.
– Addig is tartott! Azon nyomban üzemanyagra váltottam. Legalább én is nyugodtan várom az őszi munkálatokat, lesz mivel elvégeznem a mélyszántást.
Elgondolkodtam. Én is ennyire előrelátó lennék? Hazaérve megszámoltam: a spájzban hétszer több étolajam van már, mint egyébként szokott lenni. Kristálycukorból tizenkétszer van több. Amott áll egy nyolckilós csomagolású mosópor, néhány öblítőszer és miegymás.
Visszapörgettem a cselekedeteimet. Az utóbbi időben, valahányszor betérek a boltba, még ha nincs is rá szükségem, ezt-azt még beteszek a kosárba. Hadd legyen otthon!
Tudatosan cselekeszem, vagy a tudatalatti késztet valamire? A környezetünket sújtó történések vezettek ide, és engem is elfogott a pánik? Lehet. Csak még nem tudok róla.
