A lakás egyik előnye, hogy nincsenek bogarak benne. Időnként felvillan gyerekkori emlékként a rengeteg tücsök, a sok apró, kemény hátú, fekete bogár (a nevüket sosem tudtam kideríteni) és a kisebb meg a nagyobb pókok surranása a falusi házban. Esténként, amikor felkapcsoltam a villanyt, szoborrá meredve álldogált a függönyön egy-egy pók. Nem lehetett tudni, ilyenkor ki ijedt meg jobban: a tétova rovar vagy én, az önvédelemből gyilkoló, céltudatos rovarirtó.
Ma már nem nyomjuk agyon papuccsal a nyolclábúakat. A hatlábúaknak is kedvesen köszönünk a folyosón, és kitesszük őket a lakás erkélyére – ha jó idő van.
Ritkán téved a lakásba egy-egy bogár. Mostanában azonban hívatlan vendégek cikáznak a fürdőszoba csempéjén. Kiderítettem, hogy az ezüstös hátú, sebesen kúszó, két milliméternyi rovar neve ezüstös pikkelyke. Úgy néz ki, mintha az őskorból toppant volna elő, egy időkapszulából. Ezüstös csillogását hihetetlenül apró pikkelyei adják. Gyorsan fut, de szerencsére, ugrani nem tud. Számos kedves elnevezést találok róla a neten: ezüsthal, csillámka, cukormoly... A kedvencem a nádméznyaló. A Wikipédián csupa barnás, feketés színű egyed pózol. A miénk elegáns, fehér, ezüstös teste fénylik a lámpafényben. Talán azért, mert a könyveket rágja. De kész szerencse, hogy akár egy évet is kibír élelem nélkül, így nem kell gondoskodnunk róla.
