Országunkban az emberi méltóságot nem tartják sokra, s ahol csak lehet, és aki csak teheti, igyekszik éreztetni a fölényét, amihez a legelterjedtebb módszer a kiszolgáltatott személynek a megalázása. Ez újra és újra megfogalmazódik bennem, amikor a szabadkai betegsegélyző épülete előtt megyek el, ahol mentőautók, illetve hétköznapi járművek állnak sorban, bennük magatehetetlen emberekkel. Időnként egy-egy hivatalnok megy az autókhoz és kifaggatja ezeket a magatehetetlen embereket, és a látottak, hallottak alapján döntenek arról, hogy adott személynek jár-e betegápolási díj vagy sem. Tisztességesen megöregedett férfiakat és nőket láthatunk, olykor hordágyban, takaró alatt, ahogy igyekeznek őszintén válaszolni a feltett kérdésekre. Nyilván szükség van az ellenőrzésre, hogy megelőzzék a visszaéléseket, de talán a rászorulók méltóságát is figyelembe kellene venni, és például az otthonukban meglátogatni őket, és ott ellenőrizni az állapotukat. De a mindennapjainkban is számtalan alkalommal éreztetik velünk, hogy jobban tennénk, ha nem is léteznénk. A hivatalokban is, látva az ügyintézők reakcióit, olyan érzése támad az embernek, mintha szégyellnie kellene azt, hogy valamilyen dokumentumra van szüksége. Mintha a polgárok csak úri passzióból, mert éppen nincs jobb dolguk, járnának a hivatalokba.
Nem hiszem, hogy mindennek megváltoztatása pénz kérdése lenne, csak a hozzáálláson kellene változtatnia, nemcsak egy-egy személynek, hanem az intézményeknek is, valójában az egész államnak.
