Manapság minden a gyorsaságról szól. Mindennapjainkat az határozza meg, hogyan tudunk eleget tenni a ránk nehezedő feladatoknak úgy, hogy azért szakítsunk valamennyi időt saját magunkra is, aztán ez néha sikerül, néha pedig, sajnos, nem. Minél gyakrabban nem, annál inkább meghatározza az életünket a stressz, a „mindenhol ott levés”, a „mindent követés” csapdája. Nehéz megtartani az egyensúlyt, mert az elvárások száma egyre csak emelkedik, az idő meg egyre csak fogy. Minél fejlettebb a technológia, minél több mindent kéne tudnunk rövidebb idő alatt elvégezni, paradox módon annál kevesebb időnk van, mert annál több mindent akar tőlünk mindenki. S ez nemcsak a munkahelyre vonatozik, hanem mindennapi életvitelünkre általában: nehéz másokkal összehangolni a szabadidőt, ezért gyakran esik meg, hogy egy sor olyan helyzet alakul ki, amikor egyszerűen nem tudunk eleget tenni még az ismerősök, barátok elvárásainak sem.
Amikor évekkel ezelőtt arról lehetett olvasni, hogy a jövőt majd a robotok határozzák meg, akkor, nem tudom, nem arra gondoltak-e az alkotók, hogy mi magunk leszünk ezek a robotok. Adott lesz nekünk a lehetőség, a korszerű technológia, mindent rövid idő alatt megtehetünk, mivel azonban mindenki tudja, hogy ez így van, egyre többet akarunk és akarnak velünk véghez vinni. Beleestünk a sci-fi be sem mutatott, rejtett csapdájába, és magunk kezdtük el ostromolni saját magunkat és másokat feladatokkal. Egy olyan világban élünk, melyben a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, az egészség, a korrektség, a szabadidő, a fellélegzés, a boldogság kincsnek számít. Olyan értéknek, melyet nem lehet egy közösségi hálón fél perc alatt posztolt pillanatképpel sem pótolni, sem igazolni.
