A nagy, demográfiai bumm előtti időkben a székváros utcáin fél füllel kiszűrt beszélgetések kulcsszava kétségkívül a 300, pontosabban a „300 euró volt”. Ez az összeg forgott mindenféle változatban, az utóbbi 7-8 évben azonban a „lakás” és a „négyzetméter” szavak kerültek előtérbe. Amióta Újvidékre elsődlegesen lakni (a munka másodlagos) csődülnek a tömegek, a lakás, mint ennek a folyamatnak alapfelszerelése, értelemszerűen domináns szerepbe került.
Az utóbbi egy-két évben azonban egy új szó rohamosan hódít: szörnyű. Általában tágra nyitott szemű, bal kezüket (a jobban a telefont szorongató) mellkasukra helyező, hüledező hölgyek kontextusában jelentkezik, korosztálytól függetlenül, de egyre gyakrabban veszi szájára az erősebb nem is. Szörnyű, hogy éppen eleredt az eső, szörnyű, hogy negyed órát késik a városi busz, hogy nyolcszázötven dinárba kerül az avokádó, hogy az új albérlő macskája levizelte a liftajtót, meg az is szörnyű, hogy a szomszédot ötven előtt elvitte a végbélrák. Kiegyenlítve a szezont a fazonnal, a túlfejlesztett társadalmunk nagyvárosi nyomorába bezippelt dolgokat egyfajta, szürke súlytalanságba taszítva pufogtatjuk ezt a jelzőt abban a mély meggyőződésben, hogy a szörnyűségek éppen mindegyik sarok mögül éppen ránk leselkednek.
