Csík Mónika költő-írónak, lapunk munkatársának Szél viszi táncba című, legújabb kötete a haikuk világába hívja olvasóit. A rendkívül tömör versformában íródott kiadvány különleges műfaji alkotás, amelyet tovább színesítenek Janovics Erika, Vajdasági Magyar Művészeti Díjas képzőművész illusztrációi. A szabadkai Életjel gondozásában kiadott kötetben megtalálható 101 haiku mindegyike egy-egy pillanatnyi érzést, élethelyzetet, eseményt, tájat, gondolatot, életképet örökít meg, miközben a versek egyszerűségük ellenére mély érzelmi töltetet közvetítenek. Az alkotásokat varázslatos illusztrációk kísérik, amelyek a versek finomságát és hangulatát tökéletesen kiegészítik. Hogy miként született meg ez az egyedülálló alkotás, arról a Herceg János- és Sinkó Ervin-díjas szerzőt kérdeztük.
Miért éppen 101 haikura esett a választásod, illetve hogyan jött az ötlet, hogy haikukkal lepd meg az olvasóközönséget?
– Az eddig megjelent köteteim műfaji, formai és esztétikai tekintetben is eltérnek egymástól, hiszen akár versekben, kisprózában, kalandregényben vagy mesefüzérben gondolkodtam, az alkotást sajátos művészeti játékként, az irodalmat játéktérként éltem meg, minek során kitolhatók a határok, és újabb kifejezésmódok fedezhetők fel. A japán költészet jellegzetes versformája, a haiku, tömörsége és szűkszavúsága folytán vonzott már évek óta, szívesen kísérleteztem vele, és a viszonylag véglegesnek szánt alkotásokat kéziratba rendeztem. A viszonylagosságot amiatt hangsúlyozom, mert a kézirat anyaga folyton változott (ahogy a felhők vonulása), a bennük megfogalmazott képek az aktuális hangulatomhoz idomultak. A megjelent kötet tehát pillanatnyi versállapotokat rögzít, azok nem tekinthetők végesnek, s ha az írójuk szabadjára is engedte őket, az olvasókban remélhetőleg formálódnak majd tovább. A százegyes szám is a folytonosságot, végtelenséget szimbolizálja, amiatt került a kéziratba éppen százegy haiku.
A hagyományos haiku tematikája a természethez kötődik, a kötetedbe került alkotások esetében sincs másként. Tekinthetjük ezt központi témádnak a Szél viszi táncba esetében, vagy a különböző élethelyzetek, érzelmek, események megörökítése is egyaránt fontos számodra?
– A természetközeliséget lényegesnek tartottam átmenteni haikuimba, amelyekben így megjelenhetnek a vajdasági táj legkarakteresebb vonásai. A természeti képek megragadása mellett azonban a vidékünkre jellemző élethelyzetek, gondolkodás- és magatartásmód, szokások, kulturális vonatkozások, sőt még a hitvilág ábrázolása is hozzájárul ahhoz, hogy az alkotásaimból visszaköszönő közeg ismerős és hiteles lehessen mindannyiunknak, akiknek ez a vidék az életterünk. A Körös, a Tisza, a Tarcal, a végtelen szántók, a térdre hulló tanyák, az elnéptelenedő falvak, az intenzív fakitermelés borzalma és az erdők hiánya ugyanúgy az alkotói figyelem középpontjába kerül hát, miként a tiszavirágzás, a háborús emlékek, a magány és a kiszolgáltatottság, a szép vagy fájdalmas emlékképek. A haikuim emellett kötődnek más művészeti ágakhoz is, a képzőművészeti allúziók sok esetben hangsúlyosak, sőt a rövid sorokba csempészett alliterációknak, belső rímeknek köszönhetően erős zeneiség jellemzi őket. Sokfelé futnak, sokféle kapaszkodót nyújtanak ezek a pöttöm versek, amelyek éppen a rövidségükkel ösztönöznek koncentráltabb figyelemre. Nyitottság és fantázia kérdése, hogy kit merre vezetnek, kinek miről mesélnek a maguk szűkszavúságában.
A haikuid mennyire szolgálnak metaforaként a saját életedre? Megesik-e, hogy egy természeti kép valójában személyes élményből fakad?
– A haikuimnak, avagy Szűgyi Zoltán szóhasználata után akár pillangóverseknek is nevezhető műveimnek szinte mindegyike mögött rejlik személyes történet, életkép, íz, hangulat, amelyek leszűrésével létrejött a tizenhét szótagra bontott három sor, a tulajdonképpeni esszencia. A haiku azonban nem énközpontú, lényegtelen benne a költő személye, csak a szemszög a fontos, amelyből láttatható az idő áramlásából kiragadott pillanatkép. A haikuk mögött rejtve marad a szerző, akinek motivációi mellékesek, mi több, a hosszas sűrítőmunka sem lényeges, aminek végtermékeként megformálódik a vers. Az olvasónak nem szükséges ismernie mindebből semmit, számára csak a leírt három sor a fontos, a tizenhét szótaggal kell párbeszédbe elegyednie, és hagyni, hogy az ösztönei, saját emlékei, benyomásai vezessék a befogadás útján.
A versek megírása során milyen belső ellenállásokkal kellett megküzdened? Mennyire volt nehéz visszafogni azt a természetes hajlamot, hogy bővebben fejezd ki magad, és hogyan formálta vagy változtatta meg ez az írói gondolkodásmódodat, hangodat?
– Hasznos stílusformáló tanács, hogy addig kell csiszolni, kurtítani egy-egy írásművet, amíg ki lehet belőle húzni valamit. Ez persze soha nem egyszerű, és nagy fegyelmet, meg némi elszántságot igényel. A haikuk esetében már eleve szűkre szabottak a keretek, amelyeken belül formálódik a vers, így szószátyárkodásra nincs lehetőség. Érdekes tapasztalás, hogy amikor az ember tömör megfogalmazásra törekszik, egy idő után minden nyelvi cicoma, járulékos információ sallangnak tűnik, ami elvonja a lényegről a figyelmet. A pillangóversek könnyedek, mint a lepkék, harmóniát, rendet tükröznek, éppen ezért a megalkotásukhoz is szükséges, hogy rend és harmónia uralkodjék az emberben. Ehhez pedig belső figyelemre, nyugalomra van szükség. A haiku az alkotóját és a befogadóját is elmélyült állapotba csendesíti le, s aki megtapasztalta ezt a fajta felüdülést, az tudatosan keresi az alkalmat, hogy újra átélhesse.
A haikuk a már meglévő gondolataidat, érzéseidet sűrítik, vagy új felismeréseket hoznak létre?Milyen érzéseket vagy gondolatokat szeretnél, hogy az olvasók magukkal vigyenek a kiadvány olvasása után?
– A haikuk elsősorban arra mutatnak rá, hogy lehetne más szemmel nézni a világot. Nem mindig a feltűnő, harsány, fontosnak tűnő dolgokra kellene összpontosítani, hanem az aprókra, tünékenyekre is. Ehhez szükséges az odafordulás, a közelítés gesztusa. Szokványosnak tűnik, ahogyan nyújtózkodnak a kert virágai reggelente, ahogy fürdik a galamb eső után egy tócsában, ahogy pattog egy labda a gyepen, himbálózik a szélben egy körte, vagy araszol egy kerékpár a dűlőúton, azonban amint felfigyelünk rájuk, megtekintjük részleteiben, rááldozunk a rohanó időnkből valamicskét, máris személyessé válnak, kötődnek hozzánk, és viszont. Ha megéljük az efféle mozzanatokat, ha megtaláljuk a hétköznapi sodrásban is a jellegzetest, ami számunkra különlegessé tette az adott pillanatot, akkor új és újabb benyomásokkal gazdagodhatunk, sőt más szemmel nézünk majd az életünkre is.
Milyen szerepet kapnak az illusztrációk a könyvben? Milyen hatással van az illusztráció a szövegre, és fordítva?
– Janovics Erika csodás akvarelleket készített a könyvhöz, minden haiku mellett egy-egy színpompás rajz kapott helyet. Az irodalom és képzőművészet termékeny együtthatásaként sajátos költészeti album született, amelyben szöveg és ábra kíséri, kiegészíti, gazdagítja egymást. Jankovics Erika munkáiban olyan könnyed, lebegő, áttetsző képi világ körvonalazódik, amely kivetülése a haikuk pillangó voltának, együtt szárnyalhat hát rajz és vers. Az illusztrációk segítik a versek befogadását, hiszen újabb dimenziók felé tágítják az értelmezési horizontot. Elég csak lapozgatni a kötetet, s hagyni, hogy az ábrák nyelvén is meséljenek a versek – napindítónak, vagy akár zűrös napok lezárásaként is jóleshet egy efféle, meditatív utazás.
Nyitókép: Csík Mónika (Molnár Edvárd felvétele)
