A múlt hónapban megkezdődtek Szegedi-Szabó Béla Bill-trilógiájából készülő Bill visszatér című előadás olvasópróbái, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. A premiert május 16-ára tervezik, és ez lesz az évad utolsó bemutatója. A produkciót Urbán András rendezi, akivel az előadásról, a színházról, a szerzőről beszélgettünk.
Szegedi-Szabó Bélával már régóta ismeritek egymást...
– Kamaszkori barátok vagyunk. Ő az, aki valamilyen módon a modern művészet és irodalom felé irányított annak idején. Az első darabunkat A juhászt, együtt írtuk meg. Ez egy régi barátság, de nem találkozgatunk rendszeresen. Az a fajta emberi kapcsolatról van szó, amikor nem látjuk egymást évekig, akár tíz évig sem, de ha összefutunk, akkor az olyan, mintha tegnap találkoztunk volna.
Hogyan került sor a mostani együttműködésetekre?
– Ő felajánlotta a színháznak ezt a darabot, engem elhívtak rendezni a 30. évi jubileumhoz kötődően, és valahogy találkozott a kettő. A Bill visszatér, a Bill-trilógia utolsó része, de nem egy folytatásos történetről van szó. Ez a szöveg, Szegedi-Szabó Bélára egy nagyon is jellemző költői abszurd, ami a dadaizmussal kokettál, végtelenül szellemes és őszinte. Már csak a sztorija is izgalmas: Amerika elnöke megbízza Elvis Presleyt – akiről mint kiderül, mégsem halt meg –, hogy lopja el Magyarországról Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című festményét, hiszen addig nincs nyugta, míg nem tudhatja a gyűjteményében. Az egész történet Debrecenben játszódik, a pulykanapok idején, amikor is ez a képrablás megtörténik. Ami még érdekes, hogy a KDSZ színészei – Verebes Andrea, Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, Hodik Annabella, Ágyas Ádám, Búbos Dávid – mellett egy régi barátunk, Vicei Zsolt is játszik az előadásban. Ő a Szegedi Nemzeti Színház színésze, de Zentán született, és része volt a kamaszkori történetünknek. A kosztümöt Lina Leković, montenegrói jelmeztervező készíti, a díszlettel én foglalkozom, Oláh Tamás az előadás dramaturgja, Szerda Árpád pedig a zeneszerzője. Azt remélem, hogy ez egy izgalmas, provokatív, szórakoztató, költői értelemben kimondottan szép, megható, magával ragadó előadás lesz.
Milyen érzés visszatérni a színházba, amelyet oly sokáig vezettél?
– Ez egy érdekes dolog, mert igyekeztem magától értetődően, zökkenőmentesen elmenni. Semmiképp sem akartam rátelepedni a színházra, segítő barátként távoztam. A társulattal mégis van egyfajta bejáródott színész-rendező viszonyunk, jókora élményanyaggal a hátunk mögött. Az elmúlt évek folyamán összehangolódott a munkánk, és ez megmaradt. Szerintem kölcsönös örömmel kezdtünk bele a próbákba.
Amikor elmentem a KDSZ-ből, A hallgatás költészetét rendeztem, és ez tavaly előtt volt. Mondhatni, két évre rá tértem vissza, teszem hozzá szerencsére, mert ami a magyar színházainkat illeti, a KDSZ-en kívül csak az Újvidéki Színházban tudok jelen lenni. Idén mondjuk annyi a változás, és érdekes az egészben, hogy majd a Tanyaszínházban is rendezek. A tervek szerint Ivo Brešan Paraszthamlet című drámáját visszük színre, de ez még változhat. A Predstava Hamleta u selu Mrduša Donja című darabról van szó, ami szintén szórakoztató, és társadalomkritikai, de a hatvanas évekből vagy a hetvenes évek legelejéről való. A kiindulópontját az adja, hogy egy falu lakosai megpróbálják előadni a Hamletet.
Turbulens időszakot élünk, mit látsz az embereken, hogyan állnak hozzá a színházhoz, milyen előadásokra mutatkozik igény?
– Egyrészt ez egy nagyon kemény időszak. Megnehezül az alkotómunka, mert minden irányból érezni a nyomást. Gondolok itt azokra a történésekre, amik az országban zajlanak, az egyetemista tüntetésekre, a szolidaritás akcióra, és a hatalom válaszára. Egymásnak feszülnek a felek, az egyik oldal ezért, a másik azért száll síkra, és néha lincshangulat alakul ki. Ez mind rossz. Ilyen helyzetben az alkotómunka értelmetlennek tűnhet, de nincs mit tenni, tovább kell menni és csinálni. Ami az Újvidéki Színházat illeti, az utóbbi két évben lényegesen megnövekedett a látogatottsága. Folyamatosan telt ház vagy majdnem telt ház előtt játsszuk az előadásainkat, de mostanra ez kicsit nehézkessé vált. Azt hiszem, hogy az emberek, a polgárok, most nem feltétlenül azon gondolkodnak, hogy este színházba menjenek. Egy művésznek azonban nem nagyon van más választása, mint az, hogy dolgozik tovább, és megpróbál művészi eszközökkel kifejezésre jutni. Másrészt ez egy nagyon szomorú időszak is, hiszen többen is távoztak a művészvilág nagyjai közül, elhunyt Domonkos István, Tolnai Ottó, Péter Ferenc kollégánk… Közben nem tudjuk, mi lesz globális értelemben sem, hiszen háborúk osztják meg a világot, és az ország helyzete sem világos. Ez egy kimondottan nehéz és embert próbáló időszak, de ami mindebben nagyon fontos, hogy embernek kell maradni. Meghallani a másik embert, de önmagunkra hallgatni.
Mi a helyzet a Desiré fesztivállal?
– Várjuk a városi, a tartományi, a minisztériumi pályázatok eredményeit, hogy megtudjuk, hogyan alakulhat idén. Mi dolgozunk rajta, ugyanúgy mint máskor, abban bízva, hogy tovább tud fejlődni és teljes pompájában tarthatjuk meg. Ahogyan eddig is, vagy még jobban.
Nyitókép: Lukács Melinda felvétele
