Az év vége felé közeledve az ember akarva-akaratlanul elkezd összegezni, értékelni, mérleget vonni arra vonatkozóan, milyen volt számára a mögötte álló esztendő, mi az, amit sikerült megvalósítania azok közül a dolgok közül, amiket szeretett volna, illetve mi az, amit nem. Az összegzés során aztán előkerülnek a szép meg a kevésbé szép történetek, valamint azok az események is, amelyek már-már feledésbe is merülnének, ha nem próbálna időről időre emlékezni rájuk, sőt olykor még azok is, amelyekről időközben teljesen megfeledkezett.
Az ilyen visszatekintésekre azonban egyre kevesebb időt hagyunk magunknak, hiszen egyre nehezebben lépünk ki a mindennapok mókuskerekéből, egyre nehezebben szakítunk magunknak időt a pihenésre, a feltöltődésre, a megújulásra. Pedig valójában erről is kellene szólnia az év végi időszaknak és maguknak az ünnepeknek, amelyek oly fontosak számunkra, hiszen ezáltal nyernek valódi értelmet, a befelé fordulás, az önmagunkkal és szeretteinkkel való törődés, az egymásra való odafigyelés révén. Éppen ezért, amikor összegzünk, értékelünk meg mérleget vonunk, a külsőségek, a kézzelfogható dolgok és a mérhető eredmények mellett próbáljunk meg külön figyelmet szentelni annak is, hogy vajon adtunk-e magunknak elegendő időt, adtunk-e magunknak elegendő teret az ünnepre való felkészülésre és az ünnep megélésére, ha nem, akkor hát tanuljunk belőle, hiszen mindenekelőtt ez ad értelmet az összegzésnek, az értékelésnek és a mérleg megvonásának!
