Azt olvastam róla, hogy tanárai a jövő tudósaként emlegették; rendkívüli tájékozottsággal rendelkezett; értette a görög, latin, német, francia és olasz nyelvet. Legfőképp pedig a felvilágosodás korának egyik nagy költője volt, pedig mindössze harmincegy évet élt. Egykori iskolám névadója. Ezért lennék elfogult mellette? Nem vagyok az, csak hiányolom, hogy szinte semmit sem olvashattam róla mostanában, pedig az ő születésének kétszázötvenedik évfordulóját is egy kicsit megünnepelhettük volna, miként Petőfi Sándor kétszázadikéval egész évben méltóképpen tettük. Mert november 17-én múlt egynegyed évezrede a születésének. Bár az irodalmat, benne a költészetet nem lehet rőffel mérni, azt aligha vonhatjuk kétségbe, hogy Petőfi költői nagyságban és népszerűségben megelőzte. De, hát biztosan a mai diákok is megismerkednek (vagy nem?) a Dorottya vígeposzával meg A reményhez című versével. Ady Endre a legbujdosóbb magyarnak nevezte a Vitéz Mihály ébresztése című versében, Petőfi pedig a róla szóló költeményével a „hagy csapot-papot” szólást is hagyta az utókornak, avagy az utókor tette azzá: Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály.
Mi meg majdnem őt felejtettük el?
