A férjemmel nem vásárolunk semmit karácsonyra, helyette eldöntöttük, hogy moziba megyünk, úgyis ritkán jutunk el. Bár tavaly ez az elhatározásunk a kukában landolt, az idén beváltottuk. A Semmelweis című filmet néztük meg, ugyanis ahogy elkezdték vetíteni a mozikban, egyből elhatároztam, nekem ezt látnom kell, mégpedig mihamarabb.
Szeretem az olyan történeteket, amelyekbe egy valóságon alapuló történetszálat szőnek körbe olyan cselekményekkel, amelyekkel eladhatóbbá és nézhetőbbé teszik a filmet, ennek ellenére ez nem vett el semennyit sem a valódi mondanivalójából.
Ledöbbenve néztem a történetet, és végig azon gondolkodtam, hogy mennyire felgyorsult a világunk, és ami anno, jelen esetben 1847-ben, még hatalmas felfedezésnek számított, az ma már teljesen természetes és hétköznapi. Akarattal nem mondom ki, hogy mi ez a nagy felfedezés, bár aki ismeri Semmelweis Ignác történetét, az úgyis tudja.
Egy szó mint száz: ma már hatalmas dolgokra vágyunk, és sokszor elfelejtjük, hogy melyek is az igazán fontos pillanatok az életünkben, azonban akkoriban a legnagyobb boldogság az volt, ha egy édesanya a gyermekével a karjában távozhatott a neves bécsi klinikáról.
