Sietek dolgozni. Újvidéken a bíróság épülete mögött jártam már, mire előttem egy ügyvéd kinézetű férfira figyeltem fel. Ápolt szakáll, igényes megjelenés, ing, barna félcipő, sötét nadrág, sötétbarna zakó. Ez önmagában még nem furcsa vagy szembeötlő dolog, de történetünk főszereplője óriási köteg – rendezetlen – iratot tartott, két kézzel átkulcsolva. Szemmel láthatóan nehéz volt a csomagja, össze sem voltak fogva rendesen, némely iratok dokumentumtartókban voltak, némelyek csak úgy, ahogy az isten megteremtette az A4-es papírt. Egy óvatlan pillanatban az egyik irat úgy döntött, hogy enged az újvidéki lágy szellő simogatásának és a földi gravitáció hívogatásának: kecses ringatózással a földre hullott, természetesen úgy, hogy ideiglenes szállítója nem vette észre eme huncut tettet.
A másodperc töredéke alatt döntöttem, hétköznapi hős leszek, segítek az úriemberen, nehogy bajba jusson, mert elveszített egy fontos iratot és elveszítsen egy pert. Gyorsan felkaptam a papírt, megfordultam és hangosan odaszóltam a távolodó férfinak: „Uram, ezt elvesztette!”
Főhősünk fél másodperc múltán kissé meglepetten, zavarát igen ügyesen palástolva megfordult, széles mosollyal vidáman kivette a kezemből a rebellis dokumentumot: „Óóó, észre sem vettem, köszönöm szépen!” Megvolt a mai jó tett is, gondoltam magamban, és két lépés után belém nyilallt a felismerés: látta, hogy a földre esik a papír. Lefordultam, és már értettem zavartságát, a hulladékgyűjtő konténerbe dobta terhét. Legyél Te is hétköznapi hős!
