A minap a Tisza-parton sétáltunk a kislányommal, mikor megpillantott egy szemmel láthatóan beteg patkányt. Szegény pára csak ténfergett ide-oda, látszott rajta, hogy nem húzza már sokáig. A hatévesem egy ideig figyelte, majd ellentmondást nem tűrő határozottsággal közölte, ideje a tettek mezejére lépni és mielőbb állatorvoshoz juttatni a szenvedő jószágot, hiszen ennek ez a menete: aki bajban van, annak segítünk. Igyekeztem elmagyarázni, hogy azért ez nincs minden teremtmény esetében így, nehezen bele is nyugodott. Az én fejemben viszont szöget ütött, hogy vajon mikor veszik ki a gyermekekből a feltétlen szeretet, odaadás, gondoskodás és segíteni akarás. Mikorra öli ki a világ, a csalódás, a megfelelni akarás, olykor az elutasítás a gyermeki lélek jóságát? Az együttérzést mikor váltja fel a közöny, esetenként a megvetés? Mikor jön el az az idő, amikor a szeretet és elfogadás helyére más lép? Mi idézi elő, hogy az ember az idő előrehaladtával a segítő szándék helyett megvetést érez nemcsak a szerencsétlenül járt állatok, de embertársai iránt is, és inkább félrenéz ahelyett, hogy segítő jobbot nyújtana? Sok-sok (részben) megválaszolatlan kérdés, annyi azonban bizonyos, hogy a világ alakulását elnézve jóval több gyermeki lelkületű felnőttre lenne szükség manapság...
