Szovátára tartottunk temesvári megállóval és akarva-akaratlanul eszembe jutott nagyanyám isteni finom receptje, ami Temesvárról származott. Akármikor birsalmahabot készített, mindig elmondta, hogy ezt a temesvári rokontól tanulta a család. Amikor ott jártak, ezzel kedveskedtek számukra, és annyira ízlett nekik, hogy le is írták a receptjét. Szerette csinálni, mi meg annál szívesebben fogyasztottuk. Ez olyan téli édesség volt nálunk, hiszen akkor volt otthon birsalma, amit meg lehetett sütni, ahogy a recept diktálta. Az elkészítéséhez a férfiak is kellettek, mert a sült és villával összetört birsalmát tojásfehérjével és sok cukorral kellett fakanállal hófehér habbá keverni és ez jó sokáig eltartott. Hogy visszatérjek a receptre, sajnos nem emlékszem, hogy ki volt a temesvári rokon és a nagyanyámtól már nem tudom megkérdezni, de amikor elkészítem ezt a finomságot, mindig Temesvárra, a mamára és az ismeretlen receptadóra gondolok. Most keresztülutaztam az azóta többszörösére nőtt nagyvároson és egy kicsit elgondolkodtam rajta, hol lakhatott a rokon, milyen volt itt akkoriban az élet, hogy érezhette itt magát a mama, amikor látogatóba jött hozzájuk. Sosem tudom már meg ezeket, de legalább a birsalmahab receptje megmaradt, mindannyiunk legnagyobb örömére.
