Ahogy öregszem, vannak dolgok, amik miatt tetszik vagy sem, kénytelen vagyok kompromisszumokat kötni. Ha csak tehetem, nem hagyom ki a délutáni sziesztázást, utána meg a zuhanyozást. Minap viszont délutáni ejtőzésemből a mobilomra beérkezett üzenetek tömkelege rángatott ki, amelyek közül mindegyikben azt kérdezték, hogy nálad sem működik a Facebook és a Messenger? Valahol félelmetes, ahogyan hirtelen kipattant az álom a szememből, mintha hirtelen valamilyen világkatasztrófáról értesültem volna, és azon nyomban a lestrapált számítógépem képernyője elé pattantam, hogy megnézem, él-e még a virtuális énem.
Görcsösen begépeltem a hirtelen eszembe jutott egyik jelszavamat, és persze jött a hibaüzenet. Próbálkoztam másikkal. A szitu ugyanaz. Jó, akkor cseréljünk jelszót. Nem engedélyezi az oldal. Azon kezdtem el agyalni, hogy most jött el az ideje, hogy elővegyem az éveken keresztül gondosan összegyűjtött túlélőkészletemet, no meg azon, hogy többet kellett volna gyúrnom ahhoz, hogy megmaradjak ebben a posztközösségi teres világban. Lakásom ablakából kinéztem a lassan oldtimer kort elérő négykerekűmre is, és nagyjából el is képzeltem, hogy miképpen alakítom át benzinmeghajtású harcszekérré, amilyen a Mad Max filmekben száguld. A hűtőszekrényben lévő füstölt kolbászon meg szalonnán pedig úgyis egy darabig elleszek. A fejem köré csavarható piros kendőt (a la Rambo) leszámítva, teljes mértékben felkészülten éreztem magamat a túlélésre. Ekkor viszont a számítógépem képernyőjén hirtelen frissült a Facebook és a Messenger is. Sőt egy tucatnyi lájkot is kaptam a tegnap elkészített vacsorámat ábrázoló fotóra. Huhh. Ezt a vészhelyzetet is túléltük.
