Nagyon szeretem a cseresznyét. Annyira nagyon, hogy gyermekkoromban soha nem esett nehezemre a cseresznyeszüret. Minden évben alig vártam, hogy Vince bácsi, aki összegyűjtötte a környék apraját-nagyját, hogy leszedjük a cseresznyét, szóljon: megérett a germesi (germersdorfi) cseresznye, lehet menni…
Odafigyeltünk, hogy a cseresznyét szárastól szedjük le, hiszen a gyümölcs már a következő nap a piacon kötött ki. De az sem veszett kárba, ami a kezünkbe maradt szár nélkül, a hasunkba került. Nincs is finomabb a roppanós, frissen leszakított finomságnál. Vince bácsi pedig nem sajnálta tőlünk, ehettünk annyit, amennyi jólesett. Édes munka volt az mindannyiunknak.
Mi, gyerekek idővel felnőttük, sokan már nem is ott élünk, ahol nevelkedtünk, Vince bácsi sincs már többé, a cseresznyefákat is kivágták már rég, mégis szeretettel gondolok vissza azokra az időkre. Ma is azokat a régi ízeket keresem, és erősebb nálam: veszek mindjárt a gyümölcsből, amint megjelenik a piacon.
Az idén nincs szerencsém. A piaci kínálat is gyér, hiszen az időjárás nem kedvezett a gyümölcsnek, de a cseresznye sem olyan édes és ízes, mint emlékeimben.
