Pont olyan vagy, mint az anyád! Ez a mondat valóságos verbális atombomba lehet. Adott pillanatban a legbékésebb természetű embert is lángra lehet lobbantani vele, arról a pusztításról nem is beszélve, amit egy már amúgy is elmérgesedett vita hevében képes okozni. Súlyos kritikaként vágjuk ezt egymás fejéhez, mintha az édesanyánkkal vagy más felmenőnkkel való bárminemű hasonlóság olyan bélyeg lenne a személyiségünkön, amitől mindenáron szabadulni kell. Egy ideig próbálunk is. Gyerekként világmegváltó terveket szövögetünk arról, hogy milyen lesz az életünk, amikor felnövünk. Ha másban nem is, abban az egy dologban szinte biztosak vagyunk, hogy mi majd mások leszünk, mint a szüleink. Pedig a legtöbb szülő nem tett semmi rosszat, szándékosan legalábbis biztosan nem, sőt legjobb tudásuk és szándékuk szerint nevelték a gyerekeiket, miközben az élet egyéb területein is próbáltak – több-kevesebb sikerrel – helytállni és megfelelni. Mi mégis szabadulni akarunk, mert a tőlük való eltávolodás a függetlenség érzetét kelti bennünk. Más utat jelölünk ki magunknak, elhatározzuk, hogy önállóak leszünk, és szabadok. Mindenekelőtt azoktól a tulajdonságoktól menekülünk, amelyekben magunkra ismerünk, de nem feltétlenül akarjuk látni őket magunkban. Jó ideig szentül hisszük, hogy minket nem határoz meg az, ami az életünk első éveiben, évtizedeiben körülvett bennünket. Úgy gondoljuk, hogy nincs hatással ránk sem a falu vagy a város, sem a ház, amelyben felnőttünk, nem befolyásol bennünket a neveltetésünk, a tanáraink egy részét ki nem állhatjuk, az édesanyánk unalomig ismételt intelmeitől égnek áll a hajunk, nem tűnik fontosnak a folyó, semmi jelentőségét nem látjuk a fáknak vagy az állatoknak, ugyanolyanok, mint bárhol máshol. Mi magunk akarjuk formálni a jövőnket, saját nézeteket kialakítani, saját döntéseket hozni, mindenféle külső hatástól mentesen.
Aztán egy nap, sok év elteltével, amikor már a magunk útját járjuk – vagy azt, amit elterveztünk, vagy egy másikat, amelyre a sors irányított bennünket –, és erősen próbálunk helytállni a felnőtt lét kihívásaiban, valami furcsa dolog történik. Kimondunk egy mondatot, valami hétköznapi apróságot, és váratlanul anyánk hangján szólalunk meg, az ő szavai hagyják el a szánkant. Vagy egy reggel, amikor éppen munkába készülünk, és szokás szerint belenézünk a tükörbe, mintha egy árnyék suhanna át az arcunk előtt. Az egész csak egy pillanatig tart, de addig a röpke másodpercig anyánk arca néz vissza ránk. Ezek az apró pillanatok rádöbbentenek bennünket arra, hogy a környezet és a körülmények, ahol és ahogyan felnőttünk, kitörölhetetlenül mély nyomot hagytak bennünk, még ha ezt sokáig nem is vesszük észre, vagy foggal-körömmel küzdünk is ellene. Az otthon melege, a kedves szavak, a vigasztaló, puha ölelések, a viták és még a ki nem mondott feszültségek is beépülnek a lelkünkbe. Amikor ezzel szembesülünk, akkor a tükörben már nemcsak a saját arcunkat látjuk, hanem valami sokkal régebbit és sokkal ismerősebbet. Egyszerre vagyunk saját magunk és azok, akik felneveltek minket. A szüleinktől tanultunk meg élni, ahogyan anyánk vagy apánk reagált az élet nehézségeire meg örömeire, mintául szolgált számunkra akkor is, ha nem szándékosan követtük. Amint megértjük és elfogadjuk az életnek ezt a természetes körforgását, az eltéphetetlen kötelékek és átvághatatlan gyökerek hálóját, új értelmet nyer a „pont olyan vagy, mint az anyád” mondat is. Már nemcsak a rossz tulajdonságokkal azonosítjuk, hanem meglátjuk a mögötte húzódó örökséget is. Azokat a pillanatokat, amikor anyánk szeretettel fordult felénk, tanácsot adott, megvédett minket, miközben ugyanúgy önálló életet, döntéseket, saját világot akart, ahogyan később mi is.
Az emberi lélek tükörképe mindig kettős, egyszerre vagyunk azok, akik lenni szeretnénk, és azok, akiket magunkban hordozunk.
Nyitókép: Pixabay
