Soha nem szokott érdekelni mások élete, a véleménye meg még annyira sem. Nagyon sok embert nem is ismerek, hiába élek falun, kis közösségben. A tudod-e, ismered-e kezdetű kérdésekre rendszerint nem a válasz. Ebből kifolyólag ezt az új módit sem tudom hova tenni. A városban nem kevésszer fordul elő, hogy a tömegközlekedésben az utasok kihangosított telefonon beszélgetnek a vonal túlsó felén levővel. A maroktelefont pizzaszeletként tartó beszélők ügyet sem vetnek a többi utasra. Megbeszélik az aktuális dolgokat. A minap például végighallgattam, hogy valakinek milyen színű lesz a hálószobája. – A sárga nem tetszik, a piros túl hivalkodó, hát nem tudom… – Legyen lila! – szóltak a vonal túlsó végén. Amint ezt sikerült megállapítani, már csak az árnyalatot kellett megcélozni. Erről is folyt a csevej cirka öt percig...
Az ilyen és az ehhez hasonló fecsegések mindennaposak a városi közlekedésben. Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy a távollevő beszélő vajon tudja-e, hogy egy busznyi ember hallja a kommunikációs folyamatot? És ez vajon érdekli-e őt? Mert engem nem foglalkoztat és nem is akarom hallani, ki mit beszél. Ilyenkor a számomra a legjobb orvosság a fülhallgató. Csak nehogy kihangosítva felejtsem a hangszórót és egy busznyi ember hallja, amit én hallgatok…
