A múltkor egy barátommal rájöttünk arra, hogy mindketten műveletlen bunkók vagyunk. Egy ismerősünk születésnapját ünnepeltük (zárt körben, az egészségügyi intézkedéseket tiszteletben tartva) egy szűkebb társasággal, amellyel én jóformán akkor találkoztam először (a havert, a menyasszonyát, az ünnepeltet és annak a barátját leszámítva).
A diskurzust mivel mással, mint a járvánnyal és a védőoltásokkal kezdtük. Miután kimerítettük az egészségügyet, Fülöp herceg és a brit királyi család következett, akiket névről ismerek, viszont a Károly herceg fiainak házasságai körülötti felhajtást már annyira nem követtem.
Ezután az angol focira terelődött a szó, és a fogadásokra. De nem is a brit premier ligában, hanem olyan névtelenekben, amelyekben olyan csapatok játszanak, amelyekről nemhogy az Egyesült Királyságban nem hallottam, hanem még Bácskában sem, pedig innen gyerekkoromból ismerek egy-két „lovas kocsi ligás” csapatot.
Ezek után valahogy a kortárs szerb regénynél álltak meg, ahol már egyenesen elszégyelltem magam. Persze olvastam modern szerb irodalmat, viszont korántsem nyűgözött le annyira. Az irodalomból gyorsan átnyargaltak a filmbe és a régi sorozatokba. Bácskai magyar gyerek lévén talán az ő nosztalgiájuk volt a legidegenebb, mert nálunk tömeghisztéria volt a faluban, ha már az MTV sem jött be rendesen.
Vagy tényleg bunkó vagyok, vagy csak rossz napot fogtam ki a társalgásra.
Vagy mindkettő.
