Azt sohasem mondtam, hogy nem vagyok állatbarát, ám lakásban semmi pénzért sem tartanék kutyát.
Az évek folyamán teljesen megszokottá vált, hogy kisebb-nagyobb négylábú kedvencek hangját hallom a lépcsőházban, ahogy gazdáikkal közlekednek, ám sosem tudtam teljesen megérteni a gazdik gondolatmenetét.
Persze, értem én, hogy szeretik a kutyusokat – sokszor úgy tűnik, jobban, mint az embereket –, mégis, néha-néha kicsit önzőnek érzem a filozófiájukat.
Vagyis, egy kisebb testű eb helyzetében még valahogy el tudom hinni, hogy a kutya megvan a pár négyzetméteres lakásban, viszont egy nagyobb testű kutya esetében – mint amilyen az egyik volt szomszéd dobermannja – nem hiszem, hogy olyan könnyű az élet – elsősorban a kutyának.
Valahogy úgy érzem, hogy az ilyen állatoknak kell a szabad levegő, és az, hogy kedvükre járjanak-kelljenek egy udvarban, csaholjanak, zavarják egymást, a madarakat vagy a nyulakat…
No de, az is lehet, hogy én vagyok csak túl naiv. Vagy önző. Mert azért valljuk be, amikor éjszaka kettőkor az a dobermann ugatni kezdett a lépcsőházban, még a halott is felébredt, és én is. Rossz türelmem pedig arra sarkallt, hogy felpofozzam a gazdát, de azt meg nem mertem a kutya miatt.
Visszavonok mindent, nekem is vaj van a fülem mögött.
