Legutóbb ebben a rovatban elmeséltem, hogy milyen akadályokat kellett leküzdenem, hogy hozzájussak egy egyszerű, ám számomra fontos hatósági igazoláshoz (ügyféliroda a második emeleten, felvonó nincs, az ügyintéző más irodában dolgozik, az épületben képtelenség befizetni az illetéket, meg hasonló csekélységek), a becsület úgy diktálja, hogy a folytatást se hallgassam el.
A megszerzett lakcímigazolást egy másik hivatalban kellett leadnom, hogy helyébe kapjak egy újabb igazolást. A helyzet ugyanaz, az iktató az emeleten, lift itt sincs, de szerencsére elfogadták az illetékbefizetést. Amikor távoztam az épületből, az éppen csak pelyhedző szakállú biztonsági őr előzékenyen kinyitotta előttem a bejárati kaput, és udvariasan elköszönt. Leesett az állam, fiatal ember, hivatali szolgálatban és udvarias, ráadásul a pandémia közepén, ami szinte mindenkit idegessé, arrogánssá, agresszívvé tesz!
Két nap múltán mentem felvenni a dokumentumot. Most más biztonsági ember hörpölte a kávéját a portásfülkében, a formaruhájából megállapítottam, hogy ugyanannak a cégnek dolgozik, mint a két nappal ezelőtti fiatal. Kérésemre megmérte a testhőmérsékletem, amely kielégítő eredményt mutatott, így bebocsájtást nyertem az óriási csarnokba. Amikor a hatósági ember látta, hogy az első hét lépcsővel is nehezen birkózom meg, rákérdezett, hogy hová igyekszem. Válaszoltam, mire hüledezni kezdett, hogy a keresett iroda a második emeleten van, leültetett a fülkéje előtt, mondván, telefonon fölszól az irodistáknak, de ezzel nem járt sikerrel, mert valaki ráült a telefonra, így személyesen fölfutott az emeletre, és egy tisztviselőnővel tért vissza. A hölgy hozta magával az igazolást, mosolygott, nem méltatlankodott, hogy neki kell az ügyfél helyébe mennie. Én még más, sokkal rosszabb emlékeket őrzök a bürokráciáról.
A három segítőkész ember, név nélkül is megérdemli, hogy megemlékezzek róluk!
