Rá kellett jönnöm arra, hogy bizalmatlanok velem szemben a szomszédok. A mellkasig érő szakáll, a tetoválások, a fülbevaló, meg az a majd' száz kiló, amit magamon cipelek, meglehetősen furcsa külsőt kölcsönöz, olyat, amilyet a kisnyugdíjasok nem igazán tartanak bizalomgerjesztőnek. Legalábbis ebben a panelépületben.
Kivéve az állandóan ittas bácsit egy emelettel lejjebb, aki mindig nagyokat köszön. Ha már rendesen felvette a fordulatot arra a napra, akkor csevegni is próbál velem, de lemondóan tapasztalja mindig, hogy egyszerűen nem értem, amit mond.
A nénik a bizalmatlanok. Mivel nincs lift az épületben, sok idős szomszéd szenved a cipekedéssel, én pedig általában felajánlom a segítségem. Vagyis, csak próbálom, mert a legtöbb néni úgy szakít félbe az ötlet előadása közepette, hogy pislogni sem jut időm.
Pedig szívesen segítenék.
Persze, nem teljesen önzetlen a dolog. Egyrészt szívesen megkönnyíteném a dolgukat, mert nekem (egyelőre) még könnyű felmászni az ötödik emeletre egy csomaggal, és onnan visszacaplatni a földszintre, nekik viszont nem.
Másrészt az irgalmatlan cirkusz meg hangzavar, amit lépcsőzés közben csinálnak, a fiatal szomszéd fúrókezelési szaktudományával vetekszik, ha arról van szó, hogy mitől vagyok képtelen a munkámra koncentrálni.
Szóval, szívesen segítek. A saját mentális egészségem érdekében is.
