Pünkösd havának, ígéret havának, virágzó élet havának mondták egykor. A köznyelvben tavaszutóként is ismerik a májust. A régi magyar megnevezések szebbnél-szebben szólították, szólongatták a tavasz utolsó hónapját. Nagy kár, hogy ma már alig, vagy egyáltalán nem használjuk ezeket a megnevezéseket, amelyek észrevétlenül ráhangoltak bennünket a nyár tobzódó színeire, fényeire, nyüzsgő hangyabolyos, madárfüttyös, élettel teli napjaira.
Milyen a május? Márai Sándor úgy látta, hogy mély dallamú, nem érzelgős, és van benne valami a földrengésből. A mező és a vetés szalonspiccesen imbolyog, ezért óvatosnak kell lenni, mert pezsgőzés után mindig fizetni kell valakinek. Szerinte a májusi szerelem megbízhatatlan. Ady Endre: szívet fakasztó, emlék-marasztó. József Attila: A rengő lomb virágban ég / és készül a gyümölcsre. Balassi Bálint: Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje, / Mindent egészséggel látogató ege, / Hosszú úton járókat könnyebbítő szele! Petőfi Sándor: Zöld a föld, kék az ég, tavasz van. / És én oly sült bolond vagyok, / hogy idebenn a szűk szobában / kádenciákat faragok!
Menjünk hát ki a rengő lomb alá, vigyük magunkkal a kedvünkre való verset, regényt, novellát, keressük meg az életörömöt, amelyet a régi májusi megnevezések üzennek!
